Bodó-Csiba Gizella
MAGÁNYOSAN
A világító torony
sem magányosabb
mint a homlokom
mögött a kifakult
álmok futó sora,
nem világítanak
mint a torony
forgó reflektora.
Sötét víz fölött
a hallgatásom,
hullámokra hagyom
minden csobbanásom
egyszer majd a
partra veti az ár,
s minden szót
valaki megtalál
millió év után,
amikor már csak
kagylóba kövült
emlék a halál.
***
Ez itt az ország vége,
innen már sehova.
Kerék nyomát a fű belepte,
a világ hátsó udvara.
Lélek ha szabadul innen,
gyalog indul a mennybe.
Pléhkrisztus szenved érte,
feszítve deszka keresztre.
***
Itt olyan ember költő nem lehet,
kit az árnyékbokszolásban
saját árnyéka üt ki csúfosan,
de olyan ember sem lehet itt költő,
aki csak azért nem ijed meg a saját árnyékától,
mert retteg tőle folyamatosan,
és olyan ember sem lehet itt költő,
aki azzal tüntet mindezek után,
hogy mily félelmetes árnyéka van!
Ki itt költő, az tudja biztosan:
az árnyék mindig úgy és ott terül,
ahogy s ahol vetője jár vagy áll,
ki itt költő, az tudja biztosan:
árnyékot vetni ott erény csupán,
ahol fátlan mezőkre tűz a nyár,
ki itt költő, az tudja biztosan,
hogy sohasem lehet árnyéktalan,
aki a napra - így vagy úgy - kiáll.
(1978)
***
Szinyei Merse Pál: Ruhaszárítás
Baranyi Ferenc
ÍGY VAGY ÚGY
Szeretnék játszani,
felhőket kergetni,
csillaggyúlást nézni.
Mosolyt fakasztani
szomorú arcokra.
Szeretnék nevetni,
úgy szívből igazán.
Úgy szeretném egyszer
álmom elmesélni!
Csak egyszer...
De kinek?...
***
Móricz Eszter
Szeretnék...
Száz szirmod, cseresznyefa-boszorkány,
sistereg, feketére sül,
szél-szította leveleid
lángokként nyaldosnak körül.
De szenesedő csontjaidból
vércseppek buggyannak — csodát
teszel holtodban, s térdre hull szent
stigmáid előtt a világ.
Hagytalak elhamvadni! Isten
nem bocsát meg nekem soha.
Feloldozhatsz-e még, szerelmem,
elvirágzó cseresznyefa?
Könyörögj érettem, ki tested
vallattam késsel és fűrésszel,
inkvizítorodért, kinek te
gyümölcsöt teremni égsz el.
Bár tudom: enkárhozatom alól
nem oldozhat föl engem az ima,
csak ha elégek véled — hát belévetem
magamat lombod szent lángjaiba.
***
Baka István
Könyörögj érettem
Szinyei Merse Pál: Majális
ide azt írom: szeretlek,
ide nem fér már más,
ez a füzet széle,
ez a világnak a vége,
de még elkapom ezt a szót,
ezt az egyet,
ezt a legegyszerűbbet,
amit naponta
elmondok, kimondok, fölmondok,
ösztönösen-
tudod milyen kevés van ilyen-
lehet ez az egyetlen egy,
ez az egyszerű,
amibe mégis beleizzadok,
akár ha súgom, kiáltom vagy kijelentem,
vagy csorgó verejtékkel
a füledbe lihegem,
ha elmosolygom magam,
vagy véres komolyságot zúdítok,
hideg vízként az arcomba
mindig, még mindig
patakok indulnak el a hátamon,
összes fogam metsző fájdalommal lyukad,
füleimbe beleordít a gyárkürt,
kitépik végtagjaimat a betűk,
belenyomorodom,
öklömet rágom,
koponyám ketté válik minden szótag után,
és biztosan érzed
húsom perzselt szagát,
szeretlek, szeretlek, szeretlek,
és kigúnyollak mulandóság
***
Istenek hűvös tekintetét érzem s homlokom
Barázdái mögött hanyatlóban már a Nap,
Lassan beköszönt az örök ősz és a dombokon
Túl a nyirkos homály, mint denevér, szárnyra kap.
Csak szememben zúgnak a Vágy szikár, vaskos fái,
Miket ledönt a közelgő Közöny vihara,
És hiába kutatok nem tudom megtalálni
Magamban a Holdfényt, hisz felhős az éjszaka.
Halódik földem s a mosoly mögött a semmi van,
Nem ingerel sírásra, ha sírókat látok.
Bevégzem hát e verset s eltemetem önmagam
S magamba temetem el az egész világot.
***
Tengermúzsám, drágám!
Éreztem, hogy vársz rám,
ágyad mellett ül rabod,
lepedődön Nap ragyog.
Ezüstfényű tested
hajnalszélben reszket,
szól a szellő sóhaja,
Föld és a víz szózata.
Kering a kék kavalkádja,
s újra éled Kleopátra.
Alanya, 2007, május
***
Rekedt bődülésem hallja meg az erdő:
szarvasbika vagyok, párjaért kesergő:
Felfalta ünőmet fene farkashorda,
Húsát szétszaggatta, csontját szertehordta.
Haj, orozva ölő, ocsmány farkasfalkák!
Elkerűlitek jól ti a bika szarvát!
Csapatban törtök az erőtlen ünőre:
Ugyan nagy dicsőség meg nem futni tőle!
Boldogtalan bolond, én! Aki a nyáron
átvertem aganccsal legjobbik pajtásom,
mert az én páromat megkívánta ő is!
Most oda a bajtárs, oda az ünő is!
Én pedig az erdőn útam vesztve járok:
hol lelek új társat? Hol újabb barátot?
Nem tudtuk a kedvest megőrizni ketten,
De megölni tudtam, hajdan kit szerettem.
Fa mögül a farkas vígan néz utánam:
fogára jutunk így sorra mind a hárman.
Elébb akit öltem, majd akit ő ölt meg,
s bánatomban én is követem majd őket.
***
Uhrman Iván
PÁRJÁT SIRATÓ SZARVASBIKA
Hommage a Arany János
Egyszer,... egyszer még…
Átevezek én még…
Egyszer még túlmegyek
Szemed szép tengerén.
Ti távoli, szép vizek,
Ti elérhetetlenek!
Ti mindenkor, s mindennél
Hozzám közelebbiek!
Elárasztva legbensőmet,
Foglyul tartva énemet,
Miért maradtok mégis
Oly kimondhatatlanul messziek,
S járhatatlanabbak,
Mint fönn az égiek?!
Te titokkal teli,
Te szívet tépő talány
Te legszebb óceán...
Egyszer még túlmegyek,
Túl az Óperencián....
***
Kobrehel Károly
Egyszer még....
(Drága Annuskánknak)
Csak el messzire, messze innen
e szívszorító, kiégett parttól
ahol a kagylók gyöngye is hamis
és vermeket rejt a földtakaró -
csak el messzire, messze innen
ide nem fut be már több hajó.
Csak el messzire, messze innen
amíg szélcsend van, s nem zúg a vihar
ahol azonos lehetsz magaddal
egy szigeten, túl a föld peremén.
S ha nem jön érted semmilyen bárka -
tanulj meg járni a víz tetején.
Csak el messzire, messze innen
oda, ahol mindig zöld a liget -
nincs félelem, mert biztos a holnap
és bátran az égig nyúlnak a fák -
oda, ahol nincsenek rácsok, de
szabadon nyílnak az orchideák.
***
G. Ferenczy Hanna
Holt öböl...
Az ablakból néztem,
ébred a város.
Felzúg egy motor,
ajtó csapódik,
megáll a lift,
és szusszan egyet,
diadalt ül
a hétfő reggel.
***
Lassulni kellene, hangos a zakatolás.
Túlharsogják a jajt, csak halmozzák a bajt,
olajozatlanul forog a gépezet.
Kopott idegek közt, már semmi élvezet
nem marad belőle, tán a miénk se volt,
csak vágy, mit a kín, orvul elrabolt.
Vasálarcos mosoly, és merev tekintet:
rozsdás hangon űzik fáradt eleinket,
durván kopogtatnak, verik a tam-tamot.
Kiégett kokilla, formálja a napot,
nyomott önérzetté szilárdul a sértés,
villódzó tekintet, mint a forgó fémkés
forgácsot hasít - metsző szavak vágnak.
Indulat feszül itt, s lám a balgaságnak
nagy fordulatszámon lehet csak pörögni,
és ha elfolyt, olaj a tűzre - zörögni
fog a berendezés, és az egész rendszer,
beleremeg a világmindenség egyszer,
kifejti hatását, s ellenáll erőnek,
visszafordítani nem lehet, mert nőnek
a dühödt tömegek - Semmi sem veszendő
mértéket tartva, hisz az ember esendő.
***
Megjött a nyár és lecsapott a hőség.
De kár, hogy elszaladt, a szeles, esős tavasz,
s a hűvös reggelek. Az esőverte ablak,
ma már csak emlék. És ez sovány vigasz.
A forró hónapok, a bágyadt órák jönnek
és felberregnek a ventillátorok.
Hideg italt kutat a hűtő mélyén
a kéz, mert kiszáradt a torok.
De azért tudjuk, eljő az ősz majd,
és csillapodik a tomboló meleg,
és jő a tél is, nehéz cseppeket hozva.
De e pokolban, azt vajh' ki éri meg?
***
Efraim Staub
Megjött a nyár
versmondó és éneklő
Lilláknak – s a kórustársaknak
Lilla, e név csupa dallam, l-betű tánc, csupa trilla,
Éjszínű szellőben hajladozó kecses ív.
Lillafüred, csobogó víz, óda – József Attila –,
Lágy violin, amibe mélyhegedű belesír.
Lilla-ének a vers is, jó Csokonai Mihálytól,
Bús, lila ákác lomb, estveli orgonaág;
Álomízű bor, rím a csikóbőrös kulacsából,
Könny, mely édesíti jaj keserű panaszát.
Jaj s panaszok – Háromszéken Kodály Siratója –,
Bölcsődal, s a remény váltja a gyászmuzsikát;
Új hang, új ritmus: havasokban táncol a rózsa,
S verset bont szabadon szirmaiból a virág.
Altok a völgyben, hegy tetején szoprán koszorúja,
Kristálykék üvegen fényt kopogó xilofon;
Napszőkén bíborvöröses báj – gesztenyebarna,
Lant húrján remegő líra a pódiumon.
Csönd mosolyog. Szelíd andantét dúdol az ének,
Crescendo-t mai vers, benne a régi csoda;
Gyöngyajakakról nyár sugara és téli fehérek,
Vén fák őszi dala, illata – új tavasza.
***
Ha még hiszed, hogy lesz valami más,
jön még egy új, egy nagy feltámadás,
azt mondják rád: bolond...
de mondd,
hit nélkül, mint üres kalász,
inogni jobbra-ballra, mennyit ér?
Ki jegyzi fel, hogy kinek jut babér,
s lágyabban ringat-e az anyaföld,
ha felsorolják, mennyit és mit értem?
A síron túl hiába minden érdem.
Csak a ma van.
Engem nem érdekel,
hogy lesz-e más,
nem könyv az élet,
hol a folytatás
fontos lehet.
Ez látlelet.
Ne sírom mellett mondj beszédet,
mondd inkább most a véleményed,
de meg ne bánts,
legyen, mint sírbeszéd:
kegyes csalás!
Tőled minden kemény szó fájna,
égetne, mint özvegyi máglya,
megsemmisülnék,
vagy, mint túlsebes víz szélében a tajték,
apró cseppekre hullva
zuhannék vissza messzi múltba.
Még három éves alig voltam,
mikor rólam már verset írt a nagyapám.
Azóta mennyit kaptam!
Egy kis füzet betelne szép szavakkal,
elégedett lehetnék tán magammal,
hisz ez remek...
lenne,
ha benne
magamra ismerek.
Ha gondolsz rám,
s ha szólsz, legyen szép és igaz.
A kettő együtt túlzás?
Jól tudom, hogy az.
Én úgyis elhiszem
mind, ami hihetetlen,
mert földön járok, mégis
ott fenn, a fellegekben.
Hiszem, hogy van még…,
lesznek boldog évek.
Az öncsalással senkinek se vétek,
akár a tömjén füstje,
annyit ér,
de mégis kell,
hogy édesítse éltünk
valami több,
mint szorgos hangyalétünk,
valami cél: hová… miért… kinek.
Szavak… szavak… szavak!
Ugyan, ki érti meg...!
***
Kamarás Klára
Éjféli polémia
I.
…ha férfi volnál, bátrabban írnál
nőkhöz verseket…holott megtehetnéd
így is; nem szép, hogy magadba sírtál
s nagyobb bűn: mit világtól rejtegettél
tollad nyomán is alig tör utat.
Mind őrt állunk, míg halálunk – mulat
és egyszer majd megkérdi: mit kerestél?
éltél? csontjaid koporsódba rakták
rég, miért hiszed? – hisz halott voltál.
Semmi se maradandóbb a pornál,
érezz bár gyönyört, fájdalmak hatalmát.
Ha fiú lennél, tán – bátran mernék
közeledni hozzád: mind neked adnám
titkaimat … s talán átölelnél…
***
Sárközi László
Egy költőnőnek
Tizenhárom szonettből álló ciklus első darabját közöljük itt, majd ezt követve minden hónapban egyet.
