proza

A kora reggeli szürkület úgy vonta be a várost, mint öregedő szemet a hályog. Letompította a házak amúgy is komor tömegét és felerősítette a lépések egyenetlen koppanását. A bezárt ablakok tengerszem mélysége elnyelte a borzongást, eltakarta a félelmet és kirekesztette a ház belsejét a világ zuborgó gyomrából.

Török tizedes aligha vette észre ezeket. Fáradtan, lehajtott fejjel lépkedett. Begubózott köpenyébe, mint ahogy egész életében megbújt önmaga elöl. Egyedül, önmagával szemben, egy posztó mögött.

A hajnal kíméletlen borzongása belemart arcába. Át kellett mennie a másik oldalra, hogy kikerülhesse baloldalon a járdát is elfoglaló gépkocsisort. Az útkereszteződésnél tétovázott egy kicsit, hogy beugorjon-e az egyik ismerőséhez, vagy egyenesen a laktanyába menjen? Aztán úgy döntött, hogy az ismerőshöz megy. A laktanyában úgy sem igen talál senki olyat, az őrségen kívül, akivel beszélhetne. Ő pedig, a parancsnokkal akart beszélni. Elhatározta, hogy komolyabb feladatot kér, mert ez egyszerűen kibírhatatlan. Ücsörögni egy vagonnyi zsák mellett és hallgatni a csönd és a zaj párharcát. Ezt aztán tényleg nem neki találták ki. Öregség ide, öregség oda, egy kis izgalom, kevéske mozgás nem árt. „Az a csürhe szétszalad az első nagyobb pukkanásra!”

Március… Rügyfakasztó, esőáztatta március. A költöző madarak hónapja… Vagy éppen hófelhőkergető, mint amikor Keresztúrra költöztünk húsz évvel ezelőtt. Március elseje volt nyolcvanhétben. Úgy gondoltuk, akkorra már elolvad a hó, panyókára vethetjük a kabátot és ragyogó napsütésben kocsikázhatunk át Újpalotáról. Néhány nappal előbb még ezzel kecsegtetett az időjárás. Aztán fordult egyet a szél, és a költözködés napján elkezdett esni a hó.

A bútorszállítók, mint mindig, ha szorít az idő, késtek. Ott toporogtunk a szoba közepére tornyozott papírdobozok között és

percenként néztük az órát. Az ablakhoz rohantunk minden fékcsikorgásra, hátha ők jöttek. Aztán kiálltam a sarokra a buszfordulónál, nehogy eltévedjenek, meg a járda mellől igyekeztem elküldeni a parkolót kereső autókat, hogy ha végre megjönnek, odaállhassanak a kapu elé. Közben nagy pelyhekben hullott a hó.

Már túl voltunk a formaságokon. Aláírtuk a lakáscsere papírokat, kifizettük a lelépést, sőt az áldomást is megittuk Laci bácsival, a cserepartnerrel a Napsugár ÁBC mögötti kis presszóban. Siettem volna tovább, mert aznap kezdtem az új szerkesztőségben és az íróasztalomon feltornyozva vártak a nyomdába küldendő kéziratok. Ő azonban ráért.

13. fejezet

Frédi lába alatt csikorog az útra kimosott kavicsos föld, a piacos kutyák hisztérikusan ugatnak amint elhalad az útba szinte belelógó kerítés mellett. Őr sehol. Az idén csak az egyik rokon jár le-fel, szinte órát lehetne igazítani hozzá, körüljárja a placcot, aztán egy óra múlva megint; azóta nincs külön őr. Frédi kiköp egyet, legszívesebben belerugdosna a kutyákba.

Nincs cél, ami felé menne, csak úgy indult, bele a városba. Torkában szorul az elmúlt napok csendje. Otthon az asszony semmire nem mond semmit, vagyis mindenre csak hallgat. Nem tálal. Nem mos. Nem főz rá. Közömbös a jelenlétére. Akár hogy próbálta, nem bírta kihozni a sodrából, még csak a szeme se rebbent meg, pedig mindet bevetett, ami eddig jól bejáratott, és tökéletesen működő beszéd volt.

Hideg közöny.

Még azt se vette észre, hogy lenyírta a füvet, meg hogy hajnalban felkelt és megöntözte a kertet. Ezelőtt legalább ez megenyhítette.

Manyi hangja jön elő a gondolat mélyéről: „addig fogsz így élni, míg egy napon jöhetsz haza a semmire”. És pont úgy, ahogy az anyja kiejti, megnyomva, hosszúra vonva a szóban a c-t; jöheccc. Hova mehetek? Hova mehecc? Ez kész hecc. Hova? Az egész ház lepusztult, és még a villanyt is évekkel ezelőtt Manyi hagyta kikapcsolni. „Akkor is neked volt, neked adtam, mert neked mindig kell. Elvagyok én nélküle, azóta is.”

Egymást követő kánikulai napoktól, nyomasztó hőségtől szenved a falu. Szellő sem mozdul - jól elbújhatott tengerentúli kuckójában -, mert a fák levelei is szoborszerű mozdulatlanságba meredtek. A madarak szava elakadt, a tikkasztó hőségben csak a tücskök ciripelnek, azok is csak a folyó melletti réten, netán, ha kiszárad a torkuk, legyen hol inni, s húzni tovább a nótát, hogy legalább a levelek alatt megbújó kis rovarok ne unatkozzanak.

Az ember is jobbnak látja benn maradni a fedél alatti hűvösben. Kimenni csak az merészkedett napnyugta előtt, akinek halaszthatatlan dolga akadt. Az ajtón a nyári semmittevésben fényét vesztve aludt a kilincs, s az újabban divatos szúnyoghálónak sem akadt sok dolga, ahol pedig nem telt a luxusra, ott a lepedőnek sem volt kedve ijesztgetni kísérteties mozdulataival.

Egyvalakinek kerek a határban nem ártott soha, sem hőség, sem vihar, s mit ad Isten épp a fóliából jön, testének párlata vastagon csurog le az arcán, a mellei között patakokban tovább folyik, le egészen a földig.

Maris az, amióta férjhez ment azt mondják, hogy a világ pénze nem elég neki. Dolgozik, spórol, szül, s alig telik el pár nap a nagy eseménytől ismét elölről kezdi, még annál inkább, mert több embernek kell a pénz.

Ezúton kívánom a nagyközönség tudomására hozni, hogy az "István halála" című történelmi dráma, oly nagy dirrel-durral beharangozott előadása elmarad.

Az ok?

A jelmezes főpróba csúfos kudarcba fulladt.

A szereplők nem tudták a szöveget, a legnevetségesebb, oda nem illő improvizációval próbálták menteni a menthetetlent. Még a technikai személyzet sem teljesítette a feladatát, hogy csak egy néhány bakit említsek, a sötét felhőknek és hideg kitartó esőnek nyoma sem volt. Ki a fene látott már halál-jelenetet ragyogó napsütésben. Mozart Requiem helyett Strauss Trics-tracs polkája töltötte be a betegszobát és tömjén illata helyett Pármai sajt szaga rontotta a hangulatot.

Alábbiakban, az ügyeletes rendező jegyzőkönyvéből iktatok ide példának egy pár jelenetet.

Festő. Régi nemesi család sarja, apja Sáros vármegye alispánja, majd főispánja, aki támogatta Szinyei Merse Pál festőszándékát. 1864-ben beíratta a müncheni akadémiára, ahol Strähuber, Anschütz, majd Wagner Sándor voltak mesterei, de hamar kapcsolatba került a kiváló pedagógus Pilotyval is, akinek 1868-ban növendéke lett. Mestereitől azonban csak a biztos rajztudást, a szerkesztés szabályait tanulta meg, az akadémikus formanyelvet sohasem vette át.

Már fiatalkori műveiben is megmutatkozott közvetlensége, művészetének egyéni hangja, koloritgazdagsága. Pilotynál együtt tanult Leibllel, s a müncheni tárlatokon találkozott Courbet műveivel. 1872-ben Böcklinnel kötött barátsága is a színek gazdagsága felé vonzotta. Egyéni formanyelve már 1869-ben kibontakozott a magyar plein air festészet első remekeiként napvilágot látó Ruhaszárítás és Hinta c. levegőjárta, friss vázlatában (mindkettő a Magyar Nemzeti Galériában).